WONDERLAND (ötödik fejezet)

Drága Olvasók!
Szerintem lépjük át a tőlem megszokott szabadkozást, és térjünk egyből a lényegre, hisz a suli miatt hiába szeretném, úgysem fogok tudni egyetlen előre beígért időpontot sem teljesíteni. 
Szóval, itt a folytatást, kellemes őszi szünetet, és jó pihenést erre a megmaradt két napra <3
Ó, és ne felejtsetek el szavazni a rész végén, hogy tudjam, hogyan tovább!
Millio puszi Xx

            Mocorogva fordulsz a hátadra. A tüdőd porzik, és alig kapsz levegőt, mégsem a légszomj a legrosszabb, ugyanis a bal válladhoz kapva önkénytelen felsikoltasz az izmaidat tépkedő, kínzó fájdalomtól.
            Kinyitod a szemeidet. Az ég ragyogó kék, a föléd magasló fákról pedig rózsaszín virágszirmok hullanak a ruhádra, gusztustalanul tömény, gyümölcsös illatot kölcsönözve az anyagnak. Nyöszörögve dőlsz neki az egyik óriási fa törzsének. A lábad sajog, de ahogy felhúzod a nadrágod szárát, megkönnyebbülve veszed tudomásul, hogy a bokád épp oly’ sértetlen, mint a kedvenc bakancsod.
            Megdörzsölöd a fejed, és veszel egy mély levegőt. Megpróbálod felidézni az esés előtti perceket, de az emlékeid összekuszálódtak, és a helyes sorrend felállítása nehezebb, mint azt elsőre gondoltad.
- Mi a fene! – motyogod, amikor egy pillanatra behunyod a szemeidet, és a kezed, amivel belemarkolsz a földbe, valami nyálkásba ütközik. A narancssárga és kék csíkos hernyó ijedtében egy miniatűr labdává alakul, te pedig kihasználod az alkalmat és olyan messzire pöckölöd, amennyire csak tőled telik.
            A kezed a felsődbe törlöd, majd ismételten végiggondolod az este történteket, kezdve a kellemetlen vacsorával. Tisztán emlékszel Lincoln bűnbánó arcára, de azt már nem tudod felidézni, miért nézett rád olyan szomorúan, mielőtt mérgedben felálltál az asztaltól, és hátat fordítottál neki. Aztán eszedbe jut valami.
            Jack. Így hívták azt a fiút, akit bezártak a pincébe. Meg akartad keresni, és ezért kiszöktél a szobádból, csakhogy Lincoln követett, és végül mind a ketten lebuktatok, mert véletlenül nyitva felejtettétek az ajtót, amit felfeszítettél. A vörös nő elől menekültetek a helyiség legsötétebb sarkába, ahol véletlenül beleestél egy kisebb mélyedésbe.
- Elena! – Az ismerős hangra felkapod a fejed, és ahogy a tekinteted találkozik Lincoln szemeivel, magad is meglepődsz, mennyire őszinte a boldogság, ami végigsöpör a testeden. Észre sem vetted, hogy aggódtál érte, talán, mert másodpercekkel korábban még abban sem lehettél biztos, ő is beesett ide. Bárhol is voltatok pontosan.
- Hol vagyunk? – kérdezed, miközben óvatosan talpra állsz. Látva, hogy a feléd siető fiú ruhája rendezett, az arca pedig természetellenesen tiszta, úgy gondolod, valamivel régebb óta eszméleténél lehet, mint te. Reménykedsz benne, hogy kiderített valamit, akármit, ami hazavezethet mindkettőtöket.
- Fogalmam sincs – válaszolja, mire ösztönösen elhúzod a szád, ezzel porig rombolva az illékony jókedvét. - De az biztos, hogy már nem Angliában. Nézd! – Lincoln megpróbálja megfogni a kezed, de te gyorsabb vagy nála, és még mielőtt hozzáérhetne a tenyeredhez, gyorsan összefonod a karjaidat.
            A tekinteteddel követed a potyautas kezét, amit szórakozottan a magasba emel, mintha eredetileg is csupán mutatni szeretett volna valamit. Az ujja a rózsaszín fák mögé bök, egy elsőre egészen jelentéktelennek tűnő növényre. Bézs színű, vaskos tönk, piros alapon fehér pöttyös kalap. Ja, és vagy úgy két méter magas.
- Óriás gombák – hüledezel. Gyorsan az alsó ajkadba harapsz, hogy még véletlenül se tátsd el a szád, jóllehet a döbbenet még így is beleköltözik a vonásaidba. – Remek.
            Bosszankodva járkálsz fel-alá, hol félrerúgsz egy törött gallyat, hol kövekkel dobálózol.
- Rendben, gondoljuk át racionálisan – mondod, szinte csak magadnak, holott Lincoln alig egy méterre tőled, az egyik barackillatú fának dőlve áll. Az arca megfejthetetlen, és ez bosszant, mert már maga a hely is kellőképp rejtélyes. A kettő együtt borzasztóan zavaró. - Először is, derítsük ki, hol vagyunk.
- És aztán?
            A fiú kérdése egyáltalán nem gúnyos, sőt, mintha segítő szándék lapulna a szavai mögött, azok mégis, akár az élesre fent pengék. Elemedben találnak.
- Keresünk valakit, aki útba igazít! – replikázod határozottan, és bármiféle épkézláb terv nélkül beleveted magad a rózsaszín erdőbe, messze elkerülve a gigantikus méretű gombákat.
            Hamar magatok mögött hagyjátok a különös fákat, és árnyék híján a Nap mintha ezerszer forróbban lángolna a fejetek felett, a szemeid pedig fájnak a sós izzadságcseppektől, amiket nem győzöl letörölni a homlokodról, a halántékodról és az ajkaid felől. Fogalmad sincs róla, mióta sétáltok. Abban sem vagy biztos, hogy valóban ketten vagytok, de aztán hátra lesel a sebesült vállad felett, és megpillantod Lincoln sötét haját, ami a tiedhez hasonlóan ragacsos a verejtéktől. Csomókban tapad a homlokához.
- Állj meg! – kiált rád, amikor már épp ki akarod figurázni a szokatlan némaságát. A nyelved hegyére forrnak a szavak.
            Lincoln kezei remegnek, ahogy a tenyereit ökölbe szorítva megpróbálja elrejteni a feszültségét, ami lassan szétszaggatja belülről. Ha nem lennél éhes, zavart, zaklatott és szomjas egyszerre, valószínűleg szórakoztatna a fiú belső küzdelme, így azonban még csak el sem mosolyodsz.
- Senki se mondta, hogy velem kell jönnöd, sőt! Ha jól emlékszem, külön megkértelek, hogy ne gyere utánam – emlékezteted foghegyről, a hatás kedvéért az egyik lábadra nehezedve. A karjaidat összefonod a melleid alatt, a fejedet pedig oldalra biccented, míg az ajkaid teljesen egymáshoz préseled. Azt akarod, hogy tudja, ha el akar menni, akkor felőled akár azonnal el is indulhat.
- Menjünk vissza a gombákhoz, ott volt víz. Vízre van szükségünk, az útba igazítás ráér azután is – makacskodik. A jobb lábát kissé felemelve hatalmasat dobbant, de egy tapodtat sem mozdul, és téged sem hagy elmenni. A legrosszabb pedig az, hogy tisztában vagy vele: ezúttal igaza van. Vissza kéne fordulnotok, hisz még nem lehettek olyan messze, tekintve, hogy a Nap még mindig az ég tetején ragyog.
- Anglia egy nagy sziget, előbb-utóbb erre is találunk vizet – válaszolod mégis, mert utálod beismerni, ha valamiben tévedsz, pedig ahogy a gondolataid szavakká alakulnak, belepirulsz abba, mennyire ostobán is hangzik a legbiztosabbnak hitt érved. Előbb-utóbb úgyis találunk vizet! Hát persze, mert errefelé félóránként egy bőséges patakba botlik az ember, amiben meghízott halak úszkálnak. Nevetséges. Legszívesebben megütnél valamit.
- Ja, ha Angliában vagyunk egyáltalán – feleli a fiú, figyelmen kívül hagyva, mekkora ostobaságot mondtál az előbb.
            A torkod kapar a levegőtől és a portól, ami az oxigénmolekulákkal táncol, hála a cipőiteknek, és a fű híján száraz talajnak, amit feltörtek a bakancsaid. Reméled, hogy rosszul emlékszel, és egy ember tovább is kihúzza folyadék nélkül, mint három nyamvadt nap, de persze a szíved mélyén tudod, hogy egy hét túlzottan hosszú idő lenne szomjasan.
- Akkor mégis hol lennénk? Sohaországban? – gúnyolódsz, felhánytorgatva az első mesét, ami az eszedbe jut. Még az anyukád mesélte neked, ebben az egyben száz százalékig biztos vagy, ám a nő hangja és arca már olyannyira összemosódott az emlékezetedben, hogy hirtelen azt sem tudod, tőle örökölted-e a világos szemeidet. A felszínre törő szomorúságot daccal palástolod, így Lincolnhoz hasonlóan hatalmasat dobbantasz, mielőtt a földre mutatva elkiáltanád magad: - Azt javaslom, üljünk le, és várjuk meg, hogy Peter Pan a segítségünkre siessen.
- Én Agrabára tippelnék. – A fiú hangja olyan száraz, hogy egy percre kővé dermeszti az izmaidat. Nem ülsz le, a jobb tenyered pedig továbbra is ökölbe szorítva, mutatóujjal a föld felé bökve simul az oldaladhoz.
            Behunyod a szemeidet, majd veszel egy mély lélegzetet.
- Egyáltalán nem vagy vicces! – válaszolod hasonlóan kimérten.
            A megszeppent fiú megrázza a fejét. Hallod, ahogy a homokszemek egymáshoz dörzsölődnek a talpai alatt, de még akkor sem nyitod ki a szemeidet, amikor Lincoln lehelete megcirógatja az arcod.
- Figyelj! – suttogja, akaratod ellenére a felkarodra téve a bal kezét. A közelsége feszélyez, mert ellentmond mindennek, amiben hiszel, idegen a természetedtől, és furcsán bizsergető. A nap folyamán először, eszedben sincs ráüvölteni. - Gondolkozzunk racionálisan, hiszen ezt szeretted volna, nem? – Alig észrevehetően bólintasz. - Ha London közelében lennénk, sokkal hidegebb lenne. Ezt te is tudod.
            Mióta csak az eszedet tudod, Angliában élsz. A kedvenc bőrdzsekid rengeteg megtévesztően napsütéses nappalon és didergető éjszakán átsegített már. Még sosem váltál meg tőle, ahogy a vastag talpú bakancsodat sem cserélted tavaszi szandálra vagy balerinacipőre.
- És akkor most az időjárás miatt higgyem el, hogy valami mágikus világba kerültünk kék hernyókkal, büdös fákkal és óriás gombákkal? – kérdezed, de a hangod már feleannyira sem ellenséges, mint amilyennek tervezed. A bizonytalanság lassan gyökeret ver a szívedben és virágot bont a lelkedben. - Lehet, hogy még mindig eszméletlen vagyok – suttogod, lemondóan a földre ereszkedve. Törökülésben, lehajtott fejjel piszkálod a földet. - Igen, ez az egyetlen ésszerű magyarázat.
            Reméled, hogy ezúttal igazad van, bár a tény, hogy Lincoln veled van, egyáltalán nem támasztja alá az elképzelésedet. Hisz miért pont ő lenne melletted? Miért nem az anyukád? Miért nem valaki olyan, akiben bízol, vagy aki megvédhet?
- Szóval azt mondod, ugyanazt álmodjuk.
            A fiú melléd ül, de ezúttal kellő távolságot tart, amiért kimondatlanul, de hálás vagy neki.
            A feltámadó szél váratlanul ér. A szádba fújja a hajad, és homokot repít mindkét szemedbe. Ott, ahol percekkel korábban kellemesen langyos izzadságcseppek borították a bőröd, most ragacsos porszemek színezik az arcod.
- Nem! – kiáltod, hogy a tőled alig egy karnyújtásnyira ülő fiú meghallja a szavaidat. Hálát adsz az égnek, amiért a benned munkálkodó félelem ellenére is volt annyi lélekjelenléted, hogy magadra vedd a dzsekid, mielőtt kisurrantál volna a szobádból, mert így sikerül megvédened az arcod a karcoló homoktól. - Csak én álmodok, te pedig nem is létezel.
            Mivel a rózsaszín fákat már egy ideje magatok mögött hagytátok, a nyílt terepen nincs hová bújnotok, ráadásul a levegőben keringő pornak hála azt orrodig sem látsz, így fogalmad sincs, merre tovább. Végül annak ellenére, hogy kerek perec kijelentetted: nem is létezik, elkapod Lincoln kezét és egy tetszőleges irány felé húzod.
- Hogyne! – szitkozódik a fiú, jóllehet amikor hozzáérsz, azonnal megszorítja a tenyered.
            Csöndben sétáltok. Az idő, mint olyan, jelentéktelenné válik. Hisz mit számít, percek vagy órák teltek-e a homokvihar kezdete óta? Még mindig sétáltok. Vakon. Teljesen céltalanul, a semmi felé menetelve.
            Az elméleted, miszerint még mindig eszméletlenül fekszel, feltehetőleg az Intézet orvosi szobájában, hamar megdől, amikor bármennyire is szeretnéd, képtelen vagy leállítani a szelet, vagy visszahozni az intenzív illatú fákat. Azt kívánod, bárcsak megnyílna alattatok a föld, mert akkor legalább lenne hova bújnotok, de még ez sem történik meg.
            A vállad sajog, a talpad ég, Lincolnt vonszolni pedig kellemetlenebb, mint az előző kettő együttvéve. Ennek ellenére nem hagyod magára, ami őszintén meglep, tekintve, hogy alig ismered, és eddig szinte semmiben sem volt a hasznodra az ostoba kísértethistóriát kivéve, ami eljuttatott titeket erre a különös helyre.
            A messzi távolban meglátsz valamit. Nem tudod mi az. Nem tudod, veszélyes-e vagy sem, ennek ellenére teszel egy kisebb fordulatot, és megindulsz felé. Minden lépés nehezebbnek tűnik az azt megelőzőnél, ráadásul mintha minden egyes méter megtételével egyre távolabbra sodródna az alaktalan épület, végül mégis elértek egy fából készült ajtóig. A kezed megremeg, amikor megérinted a felforrósodott kilincset.
            Átlépitek a küszöböt, majd gyorsan bezárod az ajtót, hogy még véletlenül se jusson be több por, mint amennyit kiráztok a ruháitokból. A padlón egy kisebb homokdűne gyűlik össze a cipőitek alatt. Annyira megörülsz a menedéknek, hogy legszívesebben magadhoz ölelnél valakit, de végül úgy döntesz, inkább csak körülnézel. Sosem lehet tudni, mik rejtőzködnek a sötétben.
            Az istálló első ránézésre teljesen üres. Se emberek, se lovak, mindössze széna, de abból jó sok. Elégedetten fekszel bele az egyik kupacba.
- Eltévedtetek? – a kérdés közvetlenül a hátad mögül érkezik, pedig Lincoln veled szemben áll. A fiú arca falfehér, a tekintete ijedt, mintha szellemet látna. Tekintve, hogy mennyire egy elcseszett helyen vagytok, úgy gondolod, még az is lehet, hogy valóban egy fakó szellem lebeg a hátad mögött.


 Miután veszel egy mély levegőt, te:
A. Anélkül, hogy hátra fordulnál, felkapod az első dolgot, ami a kezed ügyébe kerül, majd rárontasz az idegenre.
B. Összeszeded a gondolataidat, és szembe fordulsz az idegennel, hisz talán segíthet megfejteni, hova kerültetek, és hogyan juthatnátok haza. 

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hű, már szinte el is feledkeztem erről a történetről, és arra végképp nem számítottam, hogy ilyen fantasy lesz belőle. Bár igaz, hogy Wonderland a címe nem gondoltam bele igazán, hogy ez mit takarhat. Bár Elena szerint az Agraba nem volt vicces, és különösen szórakoztatónak találtam a párbeszédeiket, és ami azt illeti a rózsaszín fáktól valószínűleg jobban paráznék egy ilyen helyzetben, mint holmi idegentől (mi van, ha mérgező a pollenjük?) Azért jelöltem a B-t, bár Elena a maga vakmerőségével simán rátámadna a másikra, mert mint az ők is tudják, szükségük van a segítségre, enélkül nem mennek semmire, és végre lehetne valaki, akitől válaszokat kapnak.
    Kíváncsian várom a folytatást! ^^

    VálaszTörlés