WONDERLAND (ötödik fejezet)

Drága Olvasók!
Szerintem lépjük át a tőlem megszokott szabadkozást, és térjünk egyből a lényegre, hisz a suli miatt hiába szeretném, úgysem fogok tudni egyetlen előre beígért időpontot sem teljesíteni. 
Szóval, itt a folytatást, kellemes őszi szünetet, és jó pihenést erre a megmaradt két napra <3
Ó, és ne felejtsetek el szavazni a rész végén, hogy tudjam, hogyan tovább!
Millio puszi Xx

            Mocorogva fordulsz a hátadra. A tüdőd porzik, és alig kapsz levegőt, mégsem a légszomj a legrosszabb, ugyanis a bal válladhoz kapva önkénytelen felsikoltasz az izmaidat tépkedő, kínzó fájdalomtól.
            Kinyitod a szemeidet. Az ég ragyogó kék, a föléd magasló fákról pedig rózsaszín virágszirmok hullanak a ruhádra, gusztustalanul tömény, gyümölcsös illatot kölcsönözve az anyagnak. Nyöszörögve dőlsz neki az egyik óriási fa törzsének. A lábad sajog, de ahogy felhúzod a nadrágod szárát, megkönnyebbülve veszed tudomásul, hogy a bokád épp oly’ sértetlen, mint a kedvenc bakancsod.
            Megdörzsölöd a fejed, és veszel egy mély levegőt. Megpróbálod felidézni az esés előtti perceket, de az emlékeid összekuszálódtak, és a helyes sorrend felállítása nehezebb, mint azt elsőre gondoltad.
- Mi a fene! – motyogod, amikor egy pillanatra behunyod a szemeidet, és a kezed, amivel belemarkolsz a földbe, valami nyálkásba ütközik. A narancssárga és kék csíkos hernyó ijedtében egy miniatűr labdává alakul, te pedig kihasználod az alkalmat és olyan messzire pöckölöd, amennyire csak tőled telik.
            A kezed a felsődbe törlöd, majd ismételten végiggondolod az este történteket, kezdve a kellemetlen vacsorával. Tisztán emlékszel Lincoln bűnbánó arcára, de azt már nem tudod felidézni, miért nézett rád olyan szomorúan, mielőtt mérgedben felálltál az asztaltól, és hátat fordítottál neki. Aztán eszedbe jut valami.
            Jack. Így hívták azt a fiút, akit bezártak a pincébe. Meg akartad keresni, és ezért kiszöktél a szobádból, csakhogy Lincoln követett, és végül mind a ketten lebuktatok, mert véletlenül nyitva felejtettétek az ajtót, amit felfeszítettél. A vörös nő elől menekültetek a helyiség legsötétebb sarkába, ahol véletlenül beleestél egy kisebb mélyedésbe.
- Elena! – Az ismerős hangra felkapod a fejed, és ahogy a tekinteted találkozik Lincoln szemeivel, magad is meglepődsz, mennyire őszinte a boldogság, ami végigsöpör a testeden. Észre sem vetted, hogy aggódtál érte, talán, mert másodpercekkel korábban még abban sem lehettél biztos, ő is beesett ide. Bárhol is voltatok pontosan.
- Hol vagyunk? – kérdezed, miközben óvatosan talpra állsz. Látva, hogy a feléd siető fiú ruhája rendezett, az arca pedig természetellenesen tiszta, úgy gondolod, valamivel régebb óta eszméleténél lehet, mint te. Reménykedsz benne, hogy kiderített valamit, akármit, ami hazavezethet mindkettőtöket.
- Fogalmam sincs – válaszolja, mire ösztönösen elhúzod a szád, ezzel porig rombolva az illékony jókedvét. - De az biztos, hogy már nem Angliában. Nézd! – Lincoln megpróbálja megfogni a kezed, de te gyorsabb vagy nála, és még mielőtt hozzáérhetne a tenyeredhez, gyorsan összefonod a karjaidat.
            A tekinteteddel követed a potyautas kezét, amit szórakozottan a magasba emel, mintha eredetileg is csupán mutatni szeretett volna valamit. Az ujja a rózsaszín fák mögé bök, egy elsőre egészen jelentéktelennek tűnő növényre. Bézs színű, vaskos tönk, piros alapon fehér pöttyös kalap. Ja, és vagy úgy két méter magas.
- Óriás gombák – hüledezel. Gyorsan az alsó ajkadba harapsz, hogy még véletlenül se tátsd el a szád, jóllehet a döbbenet még így is beleköltözik a vonásaidba. – Remek.
            Bosszankodva járkálsz fel-alá, hol félrerúgsz egy törött gallyat, hol kövekkel dobálózol.
- Rendben, gondoljuk át racionálisan – mondod, szinte csak magadnak, holott Lincoln alig egy méterre tőled, az egyik barackillatú fának dőlve áll. Az arca megfejthetetlen, és ez bosszant, mert már maga a hely is kellőképp rejtélyes. A kettő együtt borzasztóan zavaró. - Először is, derítsük ki, hol vagyunk.
- És aztán?
            A fiú kérdése egyáltalán nem gúnyos, sőt, mintha segítő szándék lapulna a szavai mögött, azok mégis, akár az élesre fent pengék. Elemedben találnak.
- Keresünk valakit, aki útba igazít! – replikázod határozottan, és bármiféle épkézláb terv nélkül beleveted magad a rózsaszín erdőbe, messze elkerülve a gigantikus méretű gombákat.
            Hamar magatok mögött hagyjátok a különös fákat, és árnyék híján a Nap mintha ezerszer forróbban lángolna a fejetek felett, a szemeid pedig fájnak a sós izzadságcseppektől, amiket nem győzöl letörölni a homlokodról, a halántékodról és az ajkaid felől. Fogalmad sincs róla, mióta sétáltok. Abban sem vagy biztos, hogy valóban ketten vagytok, de aztán hátra lesel a sebesült vállad felett, és megpillantod Lincoln sötét haját, ami a tiedhez hasonlóan ragacsos a verejtéktől. Csomókban tapad a homlokához.
- Állj meg! – kiált rád, amikor már épp ki akarod figurázni a szokatlan némaságát. A nyelved hegyére forrnak a szavak.
            Lincoln kezei remegnek, ahogy a tenyereit ökölbe szorítva megpróbálja elrejteni a feszültségét, ami lassan szétszaggatja belülről. Ha nem lennél éhes, zavart, zaklatott és szomjas egyszerre, valószínűleg szórakoztatna a fiú belső küzdelme, így azonban még csak el sem mosolyodsz.
- Senki se mondta, hogy velem kell jönnöd, sőt! Ha jól emlékszem, külön megkértelek, hogy ne gyere utánam – emlékezteted foghegyről, a hatás kedvéért az egyik lábadra nehezedve. A karjaidat összefonod a melleid alatt, a fejedet pedig oldalra biccented, míg az ajkaid teljesen egymáshoz préseled. Azt akarod, hogy tudja, ha el akar menni, akkor felőled akár azonnal el is indulhat.
- Menjünk vissza a gombákhoz, ott volt víz. Vízre van szükségünk, az útba igazítás ráér azután is – makacskodik. A jobb lábát kissé felemelve hatalmasat dobbant, de egy tapodtat sem mozdul, és téged sem hagy elmenni. A legrosszabb pedig az, hogy tisztában vagy vele: ezúttal igaza van. Vissza kéne fordulnotok, hisz még nem lehettek olyan messze, tekintve, hogy a Nap még mindig az ég tetején ragyog.
- Anglia egy nagy sziget, előbb-utóbb erre is találunk vizet – válaszolod mégis, mert utálod beismerni, ha valamiben tévedsz, pedig ahogy a gondolataid szavakká alakulnak, belepirulsz abba, mennyire ostobán is hangzik a legbiztosabbnak hitt érved. Előbb-utóbb úgyis találunk vizet! Hát persze, mert errefelé félóránként egy bőséges patakba botlik az ember, amiben meghízott halak úszkálnak. Nevetséges. Legszívesebben megütnél valamit.
- Ja, ha Angliában vagyunk egyáltalán – feleli a fiú, figyelmen kívül hagyva, mekkora ostobaságot mondtál az előbb.
            A torkod kapar a levegőtől és a portól, ami az oxigénmolekulákkal táncol, hála a cipőiteknek, és a fű híján száraz talajnak, amit feltörtek a bakancsaid. Reméled, hogy rosszul emlékszel, és egy ember tovább is kihúzza folyadék nélkül, mint három nyamvadt nap, de persze a szíved mélyén tudod, hogy egy hét túlzottan hosszú idő lenne szomjasan.
- Akkor mégis hol lennénk? Sohaországban? – gúnyolódsz, felhánytorgatva az első mesét, ami az eszedbe jut. Még az anyukád mesélte neked, ebben az egyben száz százalékig biztos vagy, ám a nő hangja és arca már olyannyira összemosódott az emlékezetedben, hogy hirtelen azt sem tudod, tőle örökölted-e a világos szemeidet. A felszínre törő szomorúságot daccal palástolod, így Lincolnhoz hasonlóan hatalmasat dobbantasz, mielőtt a földre mutatva elkiáltanád magad: - Azt javaslom, üljünk le, és várjuk meg, hogy Peter Pan a segítségünkre siessen.
- Én Agrabára tippelnék. – A fiú hangja olyan száraz, hogy egy percre kővé dermeszti az izmaidat. Nem ülsz le, a jobb tenyered pedig továbbra is ökölbe szorítva, mutatóujjal a föld felé bökve simul az oldaladhoz.
            Behunyod a szemeidet, majd veszel egy mély lélegzetet.
- Egyáltalán nem vagy vicces! – válaszolod hasonlóan kimérten.
            A megszeppent fiú megrázza a fejét. Hallod, ahogy a homokszemek egymáshoz dörzsölődnek a talpai alatt, de még akkor sem nyitod ki a szemeidet, amikor Lincoln lehelete megcirógatja az arcod.
- Figyelj! – suttogja, akaratod ellenére a felkarodra téve a bal kezét. A közelsége feszélyez, mert ellentmond mindennek, amiben hiszel, idegen a természetedtől, és furcsán bizsergető. A nap folyamán először, eszedben sincs ráüvölteni. - Gondolkozzunk racionálisan, hiszen ezt szeretted volna, nem? – Alig észrevehetően bólintasz. - Ha London közelében lennénk, sokkal hidegebb lenne. Ezt te is tudod.
            Mióta csak az eszedet tudod, Angliában élsz. A kedvenc bőrdzsekid rengeteg megtévesztően napsütéses nappalon és didergető éjszakán átsegített már. Még sosem váltál meg tőle, ahogy a vastag talpú bakancsodat sem cserélted tavaszi szandálra vagy balerinacipőre.
- És akkor most az időjárás miatt higgyem el, hogy valami mágikus világba kerültünk kék hernyókkal, büdös fákkal és óriás gombákkal? – kérdezed, de a hangod már feleannyira sem ellenséges, mint amilyennek tervezed. A bizonytalanság lassan gyökeret ver a szívedben és virágot bont a lelkedben. - Lehet, hogy még mindig eszméletlen vagyok – suttogod, lemondóan a földre ereszkedve. Törökülésben, lehajtott fejjel piszkálod a földet. - Igen, ez az egyetlen ésszerű magyarázat.
            Reméled, hogy ezúttal igazad van, bár a tény, hogy Lincoln veled van, egyáltalán nem támasztja alá az elképzelésedet. Hisz miért pont ő lenne melletted? Miért nem az anyukád? Miért nem valaki olyan, akiben bízol, vagy aki megvédhet?
- Szóval azt mondod, ugyanazt álmodjuk.
            A fiú melléd ül, de ezúttal kellő távolságot tart, amiért kimondatlanul, de hálás vagy neki.
            A feltámadó szél váratlanul ér. A szádba fújja a hajad, és homokot repít mindkét szemedbe. Ott, ahol percekkel korábban kellemesen langyos izzadságcseppek borították a bőröd, most ragacsos porszemek színezik az arcod.
- Nem! – kiáltod, hogy a tőled alig egy karnyújtásnyira ülő fiú meghallja a szavaidat. Hálát adsz az égnek, amiért a benned munkálkodó félelem ellenére is volt annyi lélekjelenléted, hogy magadra vedd a dzsekid, mielőtt kisurrantál volna a szobádból, mert így sikerül megvédened az arcod a karcoló homoktól. - Csak én álmodok, te pedig nem is létezel.
            Mivel a rózsaszín fákat már egy ideje magatok mögött hagytátok, a nyílt terepen nincs hová bújnotok, ráadásul a levegőben keringő pornak hála azt orrodig sem látsz, így fogalmad sincs, merre tovább. Végül annak ellenére, hogy kerek perec kijelentetted: nem is létezik, elkapod Lincoln kezét és egy tetszőleges irány felé húzod.
- Hogyne! – szitkozódik a fiú, jóllehet amikor hozzáérsz, azonnal megszorítja a tenyered.
            Csöndben sétáltok. Az idő, mint olyan, jelentéktelenné válik. Hisz mit számít, percek vagy órák teltek-e a homokvihar kezdete óta? Még mindig sétáltok. Vakon. Teljesen céltalanul, a semmi felé menetelve.
            Az elméleted, miszerint még mindig eszméletlenül fekszel, feltehetőleg az Intézet orvosi szobájában, hamar megdől, amikor bármennyire is szeretnéd, képtelen vagy leállítani a szelet, vagy visszahozni az intenzív illatú fákat. Azt kívánod, bárcsak megnyílna alattatok a föld, mert akkor legalább lenne hova bújnotok, de még ez sem történik meg.
            A vállad sajog, a talpad ég, Lincolnt vonszolni pedig kellemetlenebb, mint az előző kettő együttvéve. Ennek ellenére nem hagyod magára, ami őszintén meglep, tekintve, hogy alig ismered, és eddig szinte semmiben sem volt a hasznodra az ostoba kísértethistóriát kivéve, ami eljuttatott titeket erre a különös helyre.
            A messzi távolban meglátsz valamit. Nem tudod mi az. Nem tudod, veszélyes-e vagy sem, ennek ellenére teszel egy kisebb fordulatot, és megindulsz felé. Minden lépés nehezebbnek tűnik az azt megelőzőnél, ráadásul mintha minden egyes méter megtételével egyre távolabbra sodródna az alaktalan épület, végül mégis elértek egy fából készült ajtóig. A kezed megremeg, amikor megérinted a felforrósodott kilincset.
            Átlépitek a küszöböt, majd gyorsan bezárod az ajtót, hogy még véletlenül se jusson be több por, mint amennyit kiráztok a ruháitokból. A padlón egy kisebb homokdűne gyűlik össze a cipőitek alatt. Annyira megörülsz a menedéknek, hogy legszívesebben magadhoz ölelnél valakit, de végül úgy döntesz, inkább csak körülnézel. Sosem lehet tudni, mik rejtőzködnek a sötétben.
            Az istálló első ránézésre teljesen üres. Se emberek, se lovak, mindössze széna, de abból jó sok. Elégedetten fekszel bele az egyik kupacba.
- Eltévedtetek? – a kérdés közvetlenül a hátad mögül érkezik, pedig Lincoln veled szemben áll. A fiú arca falfehér, a tekintete ijedt, mintha szellemet látna. Tekintve, hogy mennyire egy elcseszett helyen vagytok, úgy gondolod, még az is lehet, hogy valóban egy fakó szellem lebeg a hátad mögött.


 Miután veszel egy mély levegőt, te:
A. Anélkül, hogy hátra fordulnál, felkapod az első dolgot, ami a kezed ügyébe kerül, majd rárontasz az idegenre.
B. Összeszeded a gondolataidat, és szembe fordulsz az idegennel, hisz talán segíthet megfejteni, hova kerültetek, és hogyan juthatnátok haza. 

WONDERLAND (negyedik fejezet)

Drága Olvasóim!
Íme itt a folytatás, köszönöm mindazoknak, akik szavaztak. Nélkületek sosem született volna meg ez a rész, amit nem mellesleg szeretnék egy kedves barátnőmnek ajánlani. Boldog szülinapot, Kriszti!
Nem is húznám tovább a szót. Kellemes napot, és jó olvasást!
Ne feledjétek: szavazzatok, hogyan tovább!
Millio puszi Xx

  Bár megpróbálod kihagyni a vacsorát és felsunnyogni a szobádba, amint elkészültök az összes süteménnyel, ismételten megjelenik a korábban látott duci, vörös asszony, aki Miss Clarisse segítségével egy hasonlóan nagy, fából készült, hosszú asztalokkal teli szobába terel minden gyereket. A fejedet ide-oda mozgatva, kíváncsian figyeled a többiek arcát, ám a fáradtságon kívül semmilyen más, konkrét érzelmet nem tudsz kiolvasni a vonásaikból, így hamar feladod, és hagyod, hogy magával sodorjanak az események.
  Első ránézésre úgy tűnik, nincsen előre meghatározott ülésrend, aminek a szíved mélyén igazán örülsz, másrészről elbizonytalanodsz, hiszen fogalmas sincs, kik az összeszokott barátok, hogy kik a kirekesztettek. Fogalmad sincs, hova kellene leülnöd.
  Végül a sors megoldja helyetted.
- Gyere! Foglaltam helyet. – Lincoln lelkesen integet, mire összehúzod magad és elfordítod a tekinteted, de ahogy ismételten körbenézel a tömegen, rájössz, hogy talán a túlbuzgó srác az egyetlen esélyed.
   Anélkül, hogy megköszönnéd, leülsz mellé, és a könyökeidre támaszkodva a kézfejeidre hajtod a fejed. Lebiggyesztett ajkakkal, némán várakozol, a korgó gyomrod ugyanis szó szerint megőrül a levegőben keringő, enyhén sós illattól, ami az asztal szélére pakolt tál felől sodródik feléd.
  Mire a krumplipüré és a sült hússal telipakolt tálca elér hozzátok, csupán apró csimbókok maradnak, de ez sem veszi el a kedved attól, hogy egy emberes adagot szedj a tányérodra. Meg sem várva a bal oldaladon ülőket, azonnal a szádba lapátolod a helyenként csomós masszát.
- Egész este játszod a némát? – A melletted ülő fiú kérdésére felkapod a fejed, ámbár továbbra sem nézel rá, és csupán az arcodra fagyó, fancsali vigyor adja a tudtára, hogy valóban eljutott hozzád a kérdése.
  Fogalmad sincs, mit mondhatnál anélkül, hogy elvenné az étvágyad. Hogy szakadjon le rólad? Hogy utálod? És ha megkérdezné miért, akkor mit válaszolnál? Hogy túl kedves? Hogy idegesít? A fejedben keringő indokok még számodra is túl nyersnek tűnnek, ahogy lassabb tempóra kapcsolva, immáron félig megtöltött hassal átadod magad az ízeknek.
  Ahogy Lincoln – idegesítő szokásához híven – közelebb hajol a füledhez, kiráz a hideg. A közvetlensége szokatlan, és ellentmond mindennek, amit az utcán beléd neveltek az évek.
- Nem értem. Én tényleg próbálok kedves lenni – magyarázza elkínzottan, amitől egy gyenge pillanatra egészen megsajnálod, de aztán nevethetnéked támad. Hisz olyan irracionális az egész! Nem érted, miért olyan szomorú a hangja, amikor alig pár órája ismeritek egymást, ahogy az sem fér a fejedbe, miért akar mindenáron a barátod lenni. Újonc lévén semmiben sem segíthetnél neki. A barátságod olyan haszontalan, mint egy elemlámpa fényes délben, ha nem jobban.
- Épp ez a baj, hát nem érted? – kérdezed kissé neheztelően. A kezedben lévő villa az üres tányérra esik, majd legurul róla, ahogy a feszültség eluralkodik a testeden és megremegteti a tenyered. - Ki nem állhatom ezt a mézes-mázas beszélgetést.
  Azt persze nem kötöd az orrára, hogy a kedvessége Jimre emlékeztet, aki mintha apukád helyett apukád lett volna az elmúlt években. Hogy az igazi szüleidről alig vannak emlékeid, halottak, ráadásul Jim felesége is kórházban fekszik, mintha démonként vonzanád a rosszat.
- Szent ég! – Lincoln bosszúsan tolja el magától a vacsoráját, mintha rád nézve elment volna az étvágya, és ettől összerándul a gyomrod, pedig pont ezt akartad. Hogy megvessen. Hogy békén hagyjon. - Nem a kezed kértem meg. Csak barátkozni próbálok.
  Összeszorítod a fogaidat. Az ajkaid olyannyira elfehérednek, hogy szinte teljesen egybeolvadnak a bőröd sápadt színével.
- Egy héten belül kint leszek. Nincs szükségem barátokra – válaszolod hetykén, mert úgy gondolod, hogy az intézet falain belül keringő pletykák majd elriasztják ahelyett, hogy fellelkesedve mindenáron segíteni akarna. Mégiscsak ő volt az, aki megpróbált lebeszélni az egészről már a kezdet kezdetén.
- Ugye nem? – kérdezi elkerekedett szemekkel. Egy pillanatra mintha teljesen más világban járna, a tekintete egészen üressé válik, és közben semmi jelét sem mutatja, hogy bánná, amikor magad elé húzod a tányérját.
  Már a második falatot ízlelgeted, amikor feltűnik, hogy a hús olyan, akár a langyos víz, a krumpli pedig kissé elfőtt, ennek ellenére eszedben sincs abbahagyni az evést. Eltereli a figyelmedet a melletted szobrozó fiúról és a tényről, hogy a szeme sem rebben, miközben bámul.
  Lincoln ujjai hirtelen fonják körül a csuklódat. Úgy szorít, mintha az élete múlna rajtad, pedig a vacsora egyáltalán nem ilyen nagy szám. Elég lett volna visszakérnie.
- Hmm? – hümmögve nyeled le a torkodon akadt húsdarabot, majd készségesen visszaadod a fiúnak azt, ami az övé, ő mégsem enged szabadon. Meglep, hogy mennyire erős. Első ránézésre ugyanis túl nyeszlettnek tűnt ahhoz, hogy képes legyen sakkban tartani, most mégsem tudod kirántani a karod a karmaiból anélkül, hogy magadra hívnád a szomszéd asztalnál ülő nevelőnők figyelmét.
- Mondd, hogy nem tervezel lemenni oda!
- És ha mégis? – kérdezed kihívóan, az asztal alatt Lincoln vádlijába rúgva, ezzel jócskán meglepve a fiút. A döbbenettől megtántorodik, és ezt a bizonytalan pillanatát kiszanálva gondolkodás nélkül kirántod a kezed a tenyeréből. - Nem akadályozhatod meg.
  Bár a szemei bűnbánóan csillognak, miközben végignézi, ahogy megdörzsölöd a bilincstől amúgy is sebes csuklódat, a hangja határozott és kimért, amikor a vörös hajú nő felé lesve keserű mosolyra húzza az ajkait.
- Ó, dehogynem!
  Magadban hálát adsz az égnek, amiért már befejezted az evést, és így semmi okod a maradásra. Miközben a tányérod közepére pakolod a villád és felállsz, a szabad kezed a minden lében kanál fiú vállára helyezed és szándékosan a bőrébe vájod a körmeidet. Nem vagy olyan ostoba, hogy a füléhez hajolva még inkább felhívd magadra a figyelmet, hiszen már azzal, hogy idő előtt felálltál, jócskán megtetted, így csupán csak lehalkítod a hangod. A szavaid nyersek. Olyannyira, hogy Lincoln összerezzen, amikor a végére érsz:
- Próbáld csak meg, és ígérem, azt kívánod, bár sohasem szóltál volna hozzám.
 
  Miután végighallgatod Miss Clarisse anyáskodó monológját az itteni szabályokról, bezárkózol a szobádra és magadra húzod a takarót anélkül, hogy pizsomába öltöznél, vagy egyáltalán levennéd a bakancsod.
  Körülbelül egy órán át bámulod a plafont a tökéletes terven agyalva, amikor elalszik az utolsó villany, és már az ajtó alatt sem szűrődik be a fény. A szíved hevesebb tempóra kapcsol, ahogy a vaksötét bekúszik az éjszakába, így egy örökkévalóságnak tűnő percig még az ágyban maradsz és megmarkolod a takarót.
- Gyerünk, Elena! Menni fog ez – bíztatod magad, és közben megpróbálod kizárni a rémmesét, amit a pincében történt szörnyűségről terjesztenek. Miss Clarisse egyszerűen túl kedves ahhoz, hogy megöljön egyet a gondjaira bízott gyerekek közül, ugye?
  Valaki végigsétál a folyosón, és megáll az ajtód előtt. Kopogás nélkül nyit be a szobádba, a küszöböt azonban nem lépi át, így elhiszi, hogy alszol, és fel sem merül benne, hogy a kezeid az idegességtől markolásszák a lepedőt.
   Még órákon keresztül megdermeszt a félelem, így mire kiosonsz az üres folyosóra, az előszobában álló kakukkos óra elüti a tizenegyet, amitől ijedtedben a szádra tapasztod a kezed és nekisimulsz a falnak. Az ösztöneid megvédenek. A kezdeti sokk után pedig már mosolyogva, kedves ismerősként fogadod a szervezetedben szerteáramló adrenalint.
  A talpad szinte hozzá se ér a földhöz, nesztelenül mozogsz, akár egy kóbor macska. Mindössze a lépcsőfordulókban lassítasz a tempón, hogy felmérve a soron következő szintet, még véletlenül se ütközz neki senkinek. Se kiskorúnak. Se felnőttnek.
  Elérve az utolsó lépcsőfokot, értetlenkedve nézel körbe, ugyanis a földszintről látszólag semmi sem vezet lefelé, márpedig a pincének a föld alatt kell lennie.
   Megtorpansz, ugyanis fogalmad sincs, merre keresd a titkos lejárót, ami akár a házon kívül is lehet, te megérzésből mégis az épületen belül maradsz. Balra, a hatalmas, süteményes dobozokkal teli szoba felé sétálsz, és körbetapogatod az egész helyiséget valamiféle rejtett bejáró reményében, amikor meghallod az első, halk léptet az emelet irányából.
   Jobb ötlet híján bebújsz az egyik masszív asztal alá, és onnan figyeled az eseményeket. Azt, ahogy a jövevény hozzád hasonlóan megtorpan a lépcső alján, majd a léptei elhalnak, ahogy elindul jobbra, a konyha irányába. Megkönnyebbülten engeded ki a levegőt.
  Miközben kimászol a rögtönzött rejtekhelyedről, bevered a fejed, amitől káromkodni támad kedved, végül mégis elharapod a felszínre kívánkozó „bazd meg”-eket.
  Az idegen visszafordul. És egyenesen feléd tart.
  Nekidőlsz a bejárat falának és elrejtőzöl a sötétben. Úgy tervezed, hogy amint a felügyelő belép a szobába, te gyorsan kisurransz mögötte anélkül, hogy észrevenne, de amikor megpillantod a fejét ide-oda mozgató fiút, szemforgatva – és ami még ennél is fontosabb: megfeledkezve mindenről, ami addig logikusnak tűnt – elkapod a vállát, és dühödten magad felé fordítod.
- Te meg mégis mi a szart csinálsz itt? Elment az eszed? – kéred számon kissé paprikásan, amitől hirtelen köpni-nyelni sem tud. Lincoln teste megfeszül, ám rögtön ki is enged, amint tudatosul benne, hogy csupán te vagy az, és nem az egyik felügyelő kapta rajta.
- Nagyon úgy tűnik – mondja, de bármennyire is játékos a hangja, képtelen a szemedbe nézni és folyton folyvást a kezét tördeli, mintha rettegne valamitől. Ez pedig téged is megrémít.
- Menj vissza! – parancsolsz rá prüszkölve. Mérges vagy, amiért hátráltat. Mert, ahogy a vállad fölött az ajtót figyeli és másodpercenként beletúr a hajába, folyton folyvást eszedbe jutottja a pórul járt szökevény történetét, akit megöltek az alagsorban.
  Ott, ahova te is menni készültél, hogy megcáfolva a pletykákat, kiszedj valamit a fogva tartott fiúból – vagy lányból. Akármit, ami segíthet megszökni ebből az erődítményből.
  Mivel Lincoln egy tapodtat sem mozdul, megforgatod a szemeidet és behúzod az egyik szekrény árnyékába. Tisztában vagy vele, hogy mindössze két opció maradt. Elkezdhetsz veszekedni vele, vagy hagyod, hogy maradjon. Egyik lehetőség sem villanyoz fel különösebben.
- Rendben! Csak maradj csöndben, megértetted?
  Lincoln bólint, és egy képzeletbeli cipzárral lelakatolja a száját, mire te megrázod a fejed. A plafon felé fordulva némán szitkozódsz, ahogy kilesve az ajtó mögül megindulsz a konyha felé.

  A lejárót végül a konyha mögötti éléskamrából nyíló lépcsőházban találjátok meg. Bent olyan nagy a sötét, hogy az orrod hegyéig sem látsz el, így nagyon lassan haladtok, Lincoln ráadásul folyton a hátadnak ütközik, kis híján a mélybe taszítva. Máris megbántad, hogy magaddal hoztad.
- Mi ez a hely? – kérdezed elhűlve, amikor leértek a lépcső legaljára, ahol egy tömör vasajtóba ütközöl. Visszafojtott lélegzettel nyomod le a hideg kilincset.
  A bejárat mögötti folyosó kihalt és hideg, ráadásul bűzlik a portól és valamiféle különös szagtól, amit képtelen vagy azonosítani, mert még a húgytól és csövesektől bűzlő sikátorokban sem találkoztál soha hasonlóval.
- Az épület egy elfeledett szárnya. Régebben, amikor még kétszer ennyi kiskorút küldtek ide, itt tartották a…
- Leginstabilabbakat? – kérdezed ösztönösen, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges befejezés, pedig a mögötted kullogó fiú visszanyelt nevetése hallatán biztosra veszed, hogy ismételten túlreagáltad a dolgot.
- Dehogy! Ez nem egy horrorfilm – javít ki kedvesen, miközben elértek az első elágazásig. A szemeid lassan hozzászoknak a fény teljes hiányához, de még mindig inkább a falon tartott tenyeredre hagyatkozva fordulsz balra. - A legfiatalabb korosztályt. Felfele növekszik, mint most.
- Ó! – Meglep, hogy ennyire egyszerű az egész. Hogy nincs a tarsolyában egy újabb rémtörténet, hogy nem rejteget több csontvázat a szekrényében.
- Szerinted tényleg megölték? – kíváncsiskodsz, jóllehet egy pillanatra sem feledkezel meg a titeket körülölelő veszélyről. Mert gyilkosság ide vagy oda, azzal, hogy elhagytátok a szobáitokat, mind a ketten a tűzzel játszadoztok.
- Nem tudom. Talán. De az biztos, hogy miután lehozták, sosem látták többé. – A kijelentést követően elcsuklik a hangja, és hosszú percekig egy szót sem szól, ez pedig jobban kiborít, mintha be nem állna a szája, így a szabad kezed, azt, amelyik nem simul a falra, óvatosan a hátad mögé lendíted, leellenőrizve, hogy a minden lében kanál fiú még mindig követ-e.
- Ez mikor történt? – kérdezed, belekapaszkodva a beszélgetés fonalába, miután az ujjaid megérintik a felsőjét.
- Két éve, körülbelül – nyögi egy erőltetett köhintést követően. Gyorsan elkapod a kezed. - Úgy hívták, Jack.
  Szomorúan veszed tudomásul, hogy milyen régen történt a dolog. Eddig azt hitted, csupán pár hétről, legfeljebb hónapról volt szó. Az igazság elbizonytalanít. Talán értelmetlen volt az egész? Talán a szobádban kellett volna maradnod?
  A kezed hirtelen leesik a falról és nekiütközik egy ajtónak.
  Megpróbálod kinyitni, de a zár egy-egy erőteljesebb rántás után sem enged.
- Nézd, ez az ajtó nem nyílik. Talán fel tudom törni – mondod, mert ha már lent vagy, mi mást tehetnél, minthogy körülnézel? A fogva tartott fiú zárkáját még akkor is megtalálhatod!
  A fejedhez kapva kihúzol egy apró, fekete hullámcsatot a hajadból, amivel aztán kipiszkálod a zárat. Nehezebben megy, mint eddig valaha, mert a sötétség egyáltalán nem segít, de azért még így is jócskán egy percen belül maradsz.
  Ahogy kattan a zár, Lincoln elismerőn megpaskolja a válladat.
- Hűha!
  Amint lenyomod a kilincset fényárba borul az alagsor, és ettől mind a ketten összerezzentek, mert először azt hiszitek, hogy miattatok van az egész. Hogy ti csináltatok valamit.
  De aztán meghalljátok a lépteket, amiket halk, pusmogó beszélgetés követ.
- Jön valaki. Gyere! – Elkapod Lincoln felsőjét és berántod a feltört szobába. Az ajtó az utolsó pillanatban simul vissza a keretébe.
  Az egyik tenyered a fiú szájára tapasztod, gondosan figyelve rá, hogy az orrlyukain keresztül elegendő oxigénhez jusson, míg a másikkal a saját ajkaidat lakatolod le. Mindketten ziháltok, és olyannyira meg vagytok rémülve, hogy még körülnézni sincs lélekjelenlétetek.
- Miss Clarisse, már ezerszer megmondtam Önnek, hogy… - Valaki lefékez az ajtó előtt pont, amikor Miss Clarisse szabadkozni kezdene. A sziluettje eltorlaszolja a beszűrődő fényt. - Várjon! Ennek az ajtónak zárva kéne lennie.
- Francba! – kétségbeesetten hátrálsz, magad mögött tolva a rémülettől reszkető fiút. Abban reménykedsz, hogy a falhoz lapulva elrejtőzhettek, amíg a nő egy felszínes körszemle után ismételten lelakatolja az ajtót, a zárral ugyanis nincsenek problémáid. Egyszer már feltörted. Megteheted újra.
- Elena! – Lincoln sikoltozva kap a ruhád után, amiért legszívesebben leordítanád a fejét, de amikor már épp kész vagy felé fordulni, mintha a föld nyelte volna el. Sehol sem találod.
  Most azonban nincs időd azon agyalni, mégis hova bújhatott, mert a bejárati ajtó kinyílik, és szemben találod magad a vörös hajú asszonnyal.
  Rémülten hátrálsz, miközben ide-oda forgatod a fejed, Lincolnt keresve. Képtelen vagy elhinni, hogy csak úgy magadra hagyott.
  Még egy lépés hátra, már majdnem eléred a falat.
  A sarkad belesüllyed a padlóba, mintha egy hatalmas lyuk tátongana a közepén. Úgy döntesz, egyszerűen csak átléped, de ahogy megpróbálod megtalálni a túloldalt, elveszted az egyensúlyod.
  Sikoltozva hullasz a mélybe.

A lyuk aljára érve, te:
A. Megrémülsz, mert fogalmad sincs, hol vagy, hol van Lincoln, és hogyan lehet egyáltalán egy lyuk ennyire mély, amikor már amúgy is a föld alatt voltatok.
B. Megpróbálsz racionálisan gondolkozni és felülkerekedni a helyzeten, habár kétségtelenül megrémít az, hogy ilyen fordulatot vett az este.

WONDERLAND (harmadik fejezet)

Drága Olvasók!
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki az előző fejezet alatt kifejtette a véleményét, és azoknak is, akik a pipájukkal előresegítették a történet folytatását.
Remélem, ezúttal is hasonlóan aktívak lesztek és ígérem, igyekszem hamarabb hozni a folytatást, ha már látszani fog az egyértelmű döntésetek.
Kellemes napot mindenkinek!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx

   A lépcső aljára érve megtorpansz, ugyanis az előbb látott szobából kiszűrődő, elfojtott neszezés az utcán töltött éjszakáidra és a sikátorokban szaladgáló patkányokra, míg a sütemény illata az olasz étteremre és a tulajdonos gerinctelen fiára emlékeztetnek. Egyik kép sem éppen kellemes. A tekinteted többször is az ajtóra vándorol, a kezeid pedig szabályosan megremegnek, ahogy önkénytelenül a kilinccsel egy magasságba emelkednek, holott émelyítő méterek választanak el a kijárattól.
- Elena! – hallod a saját neved, és elkerekedett szemekkel veszed tudomásul, hogy magad mögött hagyva a lépcsőt, akaratodon kívül a gyerekekkel teli szoba küszöbéig sétáltál, ezzel felhívva magadra Miss Clarisse figyelmét. A nő kedves mosolya láttán végigszalad rajtad a hideg. - Gyere, megmutatom, hogyan használd a krémnyomót!
  Kényszerítened kell magad, de végül megmozdítod a lábaidat és egy mély lélegzetvételt követően egy kis időre lemondasz a menekülésről, hisz azt még neked is be kell látnod, hogy ilyen körülmények között még az öntöttvas kerítésig sem tudnál elfutni.  Ahogy végigsétálsz az asztalok között, nem tudod eldönteni, hogy mi zavar jobban. Az, hogy senki sem néz rád, vagy a beálló némaság, ami miatt szinte már a saját szívdobbanásaidat is hallod? Mindenesetre megkeményíted az arcod és kihúzod magad, ezzel álcázva a benned növekvő feszültséget.
  Miss Clarisse ujjai meglepően durvák, amikor a kezedbe nyomva a cukormázzal teli zacskót, segít megrajzolni az első hurkokat, mintha egész életében kétkezi munkával kereste volna meg a napi betevőt, holott a bőre makulátlan, a haja pedig olyan fényes, amilyen márkás sampon híján neked még sohasem.
- Szia - köszön valaki, amikor a szőke hajú nő végre magadra hagy, és már épp kezdenéd élvezni a csöndet. - A nevem Lincoln.
  A fiú kedvesen feléd nyújtja a kezét, te mégsem fogadod el, inkább úgy teszel, mintha az életed múlna azon, hogy a narancssárga cukormáz megfelelő mintát alkosson a csokoládés muffin tetején. Nem barátkozni jöttél.
  És nem is tervezel túl sokáig a falak között időzni.
- Ühüm – hümmögsz, miközben magad elé veszel egy újabb kihűlt édességet. A gyomrod összeszorul az enyhén olvadt csokoládégolyókra gondolva, amelyekkel megkínáltad Jimet alig két órával korábban, közvetlenül az ítélethozatal előtt, az arcodra pedig kiül egy fanyar grimasz, ahogy a tekinteted megakad a halvány rózsaszínre dörzsölt csuklódon.
- Nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik – súgja oda a melletted ácsorgó, minden lében kanál fiú, aki úgy látszik, félreértette a vonásaidba keveredő keserűséget. Látszólag egy csöppet sem zavarja az elutasító stílusod. Nem adja fel.
- Ühüm – hümmögsz ismételten, lassan a muffin fölé hajolva. A vállig érő hajad belehullik a szemedbe, és pár tincset narancssárgára fest a máz, amikor megpróbálod kizárni a fiú hangját és túlságosan előre dőlsz. Szitkozódva teszed le az asztalra a krémnyomót, de a hajszálas sütit eszed ágában sincs kidobni, inkább kipiszkálod belőle a felesleges hozzávalót és lenyalod a tetejéről a cukrot. - Mióta is vagy itt pontosan? – kérdezed, az egyik szemöldököd a homlokod közepéig rántva, miközben megbizonyosodsz róla, hogy senki sem figyel, és beleharapsz a puha piskótába.
  Lincoln őszinte mosolyra húzza a száját, és bár alig észrevehetően megrázza a fejét, egy rossz szót sem szól, holott biztos vagy benne, hogy amit teszel az szabályellenes, és talán azzal, hogy nézi, őt is bajba kevered.
- Két hét múlva lesz ötödik éve – válaszolja, és rögtön ezt követően a szemközti, polcos szekrényhez sétál, aminek a tetejéről levesz egy köteg kartonpapírt. Az ujjai sebesen mozognak, mire lenyeled az utolsó falat csokoládés piskótát, már két közepes méretű doboz pihen az asztalon, így lemondasz a következő kör, frissen elkészített muffinról és inkább nekilátsz megtölteni őket.
- Nem nézel ki többnek tizennégynél – replikázod felvágott nyelvvel, és bár tisztában vagy vele, hogy ha kedvesebb lennél, talán elárulná neked a titkait, képtelen vagy egyik pillanatról a másikra megváltozni.
  A szemed sarkából érzékeled, hogy Lincoln kezei megállnak a hajtogatás közepén, és ahogy a papírdoboz alja finoman hozzásimul az asztalhoz, már tudod, hogy sikerült megsértened, mégsem kérsz elnézést, hisz minek is vesződnél ilyesmivel? Az azt jelentené, hogy mélyen legbelül törődsz az érzéseivel, holott a kijutáson kívül semmi más nem érdekel.
- Tizenhat vagyok – mondja, és a szemei összeszűkülnek, miközben végigmér.
  A válasz őszintén meglep, mégsem teszed szóvá. Csak hagyod, hogy a fiú szavait elnyelje a monoton munka gyenge hangja, mialatt kiszámolod, hogy tizenhatból öt az tizenegy, ami azt jelenti, hogy Lincoln szinte az egész tinédzserkorát a falak között töltötte.
- És még sohasem próbáltál…
- Kisurranni az éjszaka közepén? – A fiú elneveti magát, de a kacaja halkabb, mint egy lélegzetvétel, ezért önkénytelenül felé fordítod a fejed, nehogy lemaradj a részletekről. – Nem. És neked sem kéne.  
  Horkantva emeled a magasba a vállaidat, miközben óvatosan körbehordod a tekinteted a gyerekekkel teli szobában Miss Clarisse után kutatva. A karcsú, szőke hajú nőre végül egy duci, vörös hajú, szeplős asszony társaságában találsz rá. Az ajtókeretnek dőlve figyeli a szorgos társaidat, és bár mosolyog, az arca túl feszült ahhoz, hogy csupán az időjárásról beszélgessenek.
- Nem is szándékoztam – válaszolod az orrod a magasba emelve. Dühít, hogy a fiú ilyen hamar kiismert, te mégsem látsz a fejébe. Ami azt illeti, még csak meg sem nézted magadnak. A muffinokat pakolgatva ugyanis képtelen vagy felidézni a szeme színét, vagy eldönteni, hogy Lincoln haja fekete vagy egyszerűen csak nagyon sötét.
- Akkor jó, mert aki legutóbb megpróbálta…
  A bőröd bizseregni kezd, ahogy a fiú a füledhez hajol, hogy megosszon veled egyet az Intézet titkai közül, de amikor már épp a legizgalmasabb részhez érne, Miss Clarisse hangja belé folytja a szavakat.
- Csöndet, gyerekek! Így sosem leszünk kész – kiabálja, és amellett, hogy idegesít a nő által használt többes szám, amit anélkül használ, hogy ténylegesen segítene, meglepődsz, mennyire közelről érkezik az utasítás.
  Miss Clarisse ugyanis a hátatok mögött áll. A kezei egymásba gabalyodva feszülnek a mellkasához, és hirtelen nagyon érdekel, mit mondhatott neki a vörös asszony, amivel ennyire feldühítette, de már sehol sem látod azt a nőt, akivel percekkel korábban az ajtókeretnek dőlve beszélgetett. Na, nem mintha tőle bármit is megtudhatnál.
  A szíved a torkodban dobog, és minden másodperc elteltével egyre kevésbé tetszik az ötlet, hogy a kirendelt szobádban töltsd az éjszakát. Lassan kezded megérteni, miért volt olyan kárörvendő az a rendőrtiszt, amikor kivezetve a bíróság székházából, beültetett a rendőrautóba.
- Azzal mi történt? – kérdezed suttogva, ahogy leutánozod Lincoln előbbi mozdulatait és közelebb hajolsz a fiú füléhez.
- Bezárták a pincébe, és azóta sem hallottunk róla többet – válaszolja kimérten. Egy újabb dobozt hajtogatva. - Egyesek úgy tartják, hogy meghalt.
  A hátadon végigfut a hideg a gondolatra, hogy az Intézmény dolgozói egytől-egyig hidegvérű gyilkosok, de aztán győz a racionalitás és az agyad jobbnál jobb elméleteket gyárt arra, hogyan szökött meg a legutóbbi gyerek. Mert egy részed szeretné hinni, hogy a szökevény halálhírét csupán elrettentés céljából terjesztették.
- Értem – suttogod bólintva, és ahogy a vállaitok összekoccannak, gyorsan elhúzódsz tőle, és a krémnyomóra szegezed a tekinteted. El akarod kerülni, hogy azt higgye, a barátja szeretnél lenni, mert nem. Magadban többször is elismétled, hogy csupán információ szerzés céljából álltál le vele beszélgetni, és most, hogy már megtudtad, amire szükséged volt, nincs mit mondanod.
  Lincoln tekintete lyukat éget a válladba, de nem foglalkozol vele, jóllehet a fiú nem adja fel.
- Meg sem kérdezed, kinek csináljuk a süteményeket? Általában mindenkinél benne van az első öt kérdésben, tekintve, hogy a napjaink nagy része ezzel megy el – és csak mondja és mondja. Látszólag egy cseppet sem érdekli, hogy távolabb lépsz, vagy, hogy a teljes testeddel elfordulsz tőle. – Egyébként nincs konkrét személy. Úgy tudom, hogy az Intézetnek van pár boltja a városban, és ebből fedezik a ruháztatásunkat, a fűtést a téli hónapokban és hasonlók.
  Morogva préseled össze a krémnyomót, amitől a kelleténél több máz kerül a muffin egyenetlen felületére. A narancssárga cukor lefolyik a sütemény szélén és beteríti az egész asztalt, eláztatva az egyik közeli doboz szélét. Dühödben az asztalra dobod a zacskót.
  A tettedet hatalmas csend követi, és te ugyanilyen némán, magad elé meredve figyeled a kezeidet. A tenyereid remegnek, és nem érted, miért.
- Lincoln! Hagyd békén Elenát! – Miss Clarisse hangjára összerándulnak a vállaid, ezért lehunyod a szemeidet, és megvárod, amíg az előbb halott csönd beleissza magát a vénáidba, ahogy a gomolygó cigarettafüst belerágja magát a csövesek ruhájába.
  Érzed, hogy a melletted ácsorgó fiú még mondana valamit, ugyanis a kezei egy végtelennek tűnő pillanatra abbahagyják a dobozok hajtogatását, a keménypapír pedig nekicsapódik az asztal lapjának, de meg sem próbálsz segíteni rajta. Hagyod, hogy a kimondatlan szavak felemésszék, a tehetetlensége ugyanis elégedettséggel tölt el.
- Igenis, Miss Clarisse!  Miután Lincoln magadra hagy, Miss Clarisse megveregeti a vállad, te pedig hagyod neki, mert a fiú szavai óvatosságra intenek.
 Hisz nem tudhatod, mi igaz és mi nem, amíg te magad meg nem győződsz róla. Márpedig ehhez le kell menned a pincébe.
  Amikor ismételten a kezedbe veszed a krémnyomót, már tudod, hogy le fogsz menni az alagsorba. Mert inkább halnál bele a próbálkozásba, minthogy Lincolnhoz hasonlóan hosszú hónapokat, éveket tölts a falak között.

Miután leszáll az este, te:
A. Elindulsz a pince felé, ahogy azt már a nap folyamán eltervezted.
B. Halogatod kicsit a dolgot, és eldöntöd, hogy előtte inkább körbe kérdezősködsz a többieknél is, csak utána mész le az alagsorba.

WONDERLAND (második fejezet)

Drága Idetévedt Olvasók!
Íme megérkezett a Csodaország folytatása. Nagyon szépen köszönöm mindazoknak, akik szavaztak a fejezet végén. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült-e megvalósítanom az elképzeléseiteket, ahogy arra is, hogyan tovább.
Ne féljetek véleményt nyilvánítani a bejegyzés végén, ha szeretnétek, akkor komment formájában is megtehetitek, kiegészítve a felsorolt opciókat.
Kellemes hetet  és jó olvasást!
Millio puszi Xx

   A hajad száll a levegőben, ahogy az őrök kivonszolnak a városi bíróság hatalmas épületéből, és bár a bakancsod talpa fekete csíkokat hagy a padlón, már koránt sem ellenkezel olyan vehemensen, mint percekkel korábban, közvetlenül az ütközés előtt, ugyanis a Jim szemeiben csillogó csalódottság olyannyira szíven ütött, hogy képtelen vagy tovább rontani a helyzetet.
- Ott majd megtanítják neked, mit jelent a tisztelet! – morogja az egyik biztonsági őr, miközben hatalmas, izzadt tenyerét a tarkódra simítva betuszkol a hátsó ülésre és átadja a bilincsedet lezáró, piciny kulcsot az egyik rendőrnek.
  A férfi arca könyörtelen, de ahogy elfordítja a tekintetét, a vonásai meglágyulnak, mintha csupán rád neheztelne.
- És ha mégsem tudnak majd értelmet verni a fejébe, legalább egy életre elveszik a kedvét a fosztogatástól – mondja gúnyosan, szabad kezével megkocogtatva a járőrautó ablakát. A megvastagított üvegnek nyomva az arcod, gyerekesen kinyújtod a nyelved, és széles mosolyra húzod a szád, amikor a férfi mérgében elfordítja a fejét.
  Az egyenruhában feszítő férfiak hosszú perceken keresztül rád sem hederítenek, de a második kirendelt tiszt árgus szemekkel figyel, ráadásul a szőke rendőr mellé lépő Jim jelenléte is elbizonytalanít. Bár a bíróság hosszú folyosóján elhatároztad, hogy ki fogsz szökni a kocsiból, amíg az illetékesek átbeszélik a legfontosabb dolgokat, képtelen vagy megmozdítani a végtagjaidat, mintha azokat betonba öntötték volna – minden egyes másodperc elteltével egyre keményebbé, szorosabbá, szilárdabbá válik a testedet ellehetetlenítő súly.
  A hátadat megveted az ülésen és lehunyod a szemeidet, amiket még akkor sem nyitsz ki, amikor a téged kísérő rendőrök elhelyezkednek az autóban. A motor berregve indul útjának, a GPS hangosan adja tudtodra, hol is jártok pontosan. A boltnál, ahonnan ételt és italt csórtál. A zsákutcánál, ahol a téli hónapokat töltötted. Az olasz étteremnél, aminek a tulajdonosa egy kis takarításért cserébe mindig neked adta a megégett pizza szeleteket, amíg a hülye fia rád nem fogta a kassza kiürítését.
  Elhagyjátok a város határait.
  A szemeid rácsodálkoznak a mezőkre, hisz mióta csak az eszedet tudod városi lány vagy. Ha a kezeid nem lennének egymáshoz bilincselve, megérintenéd az üveget, de a fém már így is kidörzsölte a bőröd, így csupán az arcod döntöd neki az ablaknak. A leheleted bepárásítja a felületét, míg a szempilláid és az orrod átlátszó foltokat hagynak a fehérségben.
  A rendőrök eleinte számodra semmitmondó dolgokról beszélgetnek, mint például egy Lindy nevű lányról, aki alig egy hete érkezett az őrsükre. Szemforgatva hallgatod végig a róla szóló pletykákat és történeteket. A mellkasod megemelkedik, amikor szóba kerül a két nappal korábbi utcai lövöldözés. Bár személyesen nem voltál jelen, az egyik utcai haverod végignézte az egészet, még mielőtt gyomron találta volna egy eltévedt golyó.
  Fogalmad sincs róla, mióta ülsz már így; csöndben és mozdulatlanul. Húsz perc? Harminc?
  Csupán egyetlen dologban vagy száz százalékig biztos: még nem érkeztetek meg, és sehol egy piros jelzőlámpa, a járőrautó mégis lelassul.
   A benzinkút bűze reménnyel tölti meg a tested. Ide-oda ficánkolsz, jóllehet ezúttal nem a bilincseiddel szórakozol. Már a bíróság épülete előtt várakozva rájöttél, hogy túl szorosan tart ahhoz, hogy egy fűrész vagy a megfelelő kulcs nélkül leszedd a csuklóidról.
- Azt hiszem túl sok volt a dobozos kóla. Ki kéne… - kezdesz bele a világ legbénább kifogásába, azonban befejezni már nem tudod. A borostás rendőr kegyetlen tekintete és durva szavai beléd fojtanak minden egyes felszínre kívánkozó szót. A férfi válla az anyósülésnek feszül, ahogy a közöttetek húzódó lyukacsos rácson keresztül pár lekezelő pillantással végigmér.
- Ennyire ostobának nézel, te vakarcs? Tartsd csak vissza szépen, egy órán belül ott vagyunk – fröcsögi, ezzel pár undorító nyálcseppet köpve a már amúgy is koszos, fekete nadrágodra. Fintorogva bámulsz a férfi indulatoktól csillogó szemeibe. A pupilláidat mintha forró tűvel szurkálnák, mégsem hunyászkodsz meg; nem pislogsz.
   Minden lélegzetvétel elteltével egyre nehezebbnek tűnik nyitva tartani a szemeidet, de nem adod fel. A kitartásodnak köszönhetően pedig te vagy az, aki megnyeri a gyerekes játékot. A rendőr ökölbe szorított kézzel csapja rád az ajtót, miután kiszáll az autóból, hogy megkeresse az egészségtelenebbnél egészségtelenebb nassolnivalókkal tömött boltban időző társát.
- Ehhez nincs semmi joga! – dühöngsz, a lábaiddal a jármű padlóját, majd az autó üvegét rugdosva. A testedet elönti a meleg, a verejték ellepi a bőröd és végigcsorog a halántékod mentén és a hátadon. Kipirult arccal, tehetetlenül lázadsz. Anélkül, hogy elérnéd a hőn áhított változást. A szabadságot. - Mire visszaérnek, szétáztatom az üléseket! Esküszöm, hogy megteszem – kiabálod, jóllehet valójában egyáltalán nem kell pisilned, és nem is ittál kólát az elfogatásod előtt.
  Miután kellőképp kidühöngöd magad, megpróbálod kicsúsztatni a kezed a bilincsből a lehető legkegyetlenebb módszerrel, amit ismersz, de amikor arra kerül a sor, képtelen vagy kiugrasztani a hüvelykujjaidat.
   Fél szemmel a boltban beszélgető rendőröket figyeled, míg egy részed a kijárat után ácsingózva felméri a kocsi belterét. A rács miatt igen kicsi a mozgástered, és a lehetőségeid száma is a földet verdesi, hiába tudod, hogy a bilincsed kulcsa a kesztyűtartóban lapul.
  Jobb ötlet híján megpróbálod a fogaddal felfeszíteni a jármű ajtaját, de hiába próbálkozol, sehogy sem találsz fogást a beépített karon.
   Végül lerúgod magadról imádott bakancsodat és a lábfejeidet használva kinyitod az ajtót.
   Egy végtelenségbe nyúló másodpercig döbbenten meredsz a kihalt parkoló üresen tátongó helyeire, majd egy mély lélegzet után kiugrasz a hátsó ülésről és futásnak eredsz.
   A beton felsérti a bőröd, de nem állsz meg. Hagyod, hogy a szél belekapva a vállig érő hajadba megmutassa milyen is az igazi szabadság. Másfél kilométer után kissé lassítasz, és bár lihegsz, nem állsz meg.
   Az út során mindössze két autó halad el melletted, azonban hiába rejted el a bilincsedet, egyik kocsi sem áll meg a kedvedért, így kénytelen vagy az ablakból látott rétek mellett sétálni, ezzel akaratodon kívül könnyű célponttá válva.
  Már meg sem lepődsz, amikor az egyik bekötőúthoz érve az egyetlen jármű, ami megáll, hogy felvegyen az a rendőrautó, amelyikből kiszöktél. Futnál, de tudod, hogy nincs értelme. Menekülnél, de amúgy sincs hová.
  Morogva, mindössze büszkeségből kapálózva hagyod, hogy a kedvesebb rendőrtiszt beültessen a hátsó ülésre.
- Megvagy! – felnyögsz, amikor meglátod a kegyetlen férfi önelégült arcát, és magadban szitkozódsz, amiért ennyire katasztrofális végkimenetele lett a tárgyalásnak
  A rendőrnek igaza volt, egy órán belül megérkeztek az Intézethez. Az épülettől már messziről is kiráz a hideg, de amint áthajtotok a vasból öntött kerítésen, az összkép még hátborzongatóbbá válik. A fehér épület három szintes és ősöreg, az ablakai hatalmasak, de mindegyikre rácsokat szereltek. Már most utálod!
  A kedves rendőr, beelőzve a társát, megfogja a dzsekidet és maga mellett rángatva elvezet a bejáratig. Mezítelen talpaid bizseregnek a hófehér kavicsoktól, amiket feltehetően pusztán díszítésként szórtak szét a kertben, jóllehet a száraz bokrok még így is szörnyen lehangolóak.
- Miss Clarisse! – A fogva tartód arca felragyog a szemüveges nő láttán, akinek szőke haja még a copf ellenére is a válla alá ér. Kicsit irigykedsz rá, hiszen titkon mindig is hasonló frizurát szerettél volna, de beláttad, az utcán csupán hátrányodra vált volna a hossza, így lemondtál róla.
- Mr. Carter. Ő lenne az? – A nő, vagyis Miss Clarisse érdeklődve mér végig, az arcán gondoskodó mosollyal, ami annyira idegen számodra, hogy önkénytelenül elfordítod a tekinteted, hogy még véletlenül se bámuld a kelleténél tovább.
- Elena Briel – hallod a saját neved, de te szüntelen az Intézetet bámulod, lehetséges kiutak után kutatva; mindhiába. Az erőd látszólag teljesen bevehetetlen.
  A percek elsuhannak melletted, mire észbe kapsz, a kedves rendőr elbúcsúzik a szőke nőtől és átnyújtja neki a bilincsed kulcsát, a bakancsoddal egyetemben.
  Miss Clarisse némán figyeli a férfit, addig el sem fordul, amíg be nem ül a sofőr ülésre és el nem tűnik. Amikor már te sem látod az autót, a nő feléd fordul és kinyitja a hatalmas, kétszárnyas ajtót.
- Gyere, megmutatom, hol találod az ágyadat!
   Szótlanul követed. Átsétáltok egy szobán, amiben veled egykorú és nálad évekkel fiatalabb gyerekek dolgoznak. Süteményeket sütnek. Illat alapján úgy tippeled, fahéjas és csokoládés muffinokat díszítenek. Miután a krém megszárad, a kész finomságokat színes dobozokba pakolják, amin egy, az Intézet nevével megegyező felirat díszeleg.
  Az étkezdét egy hosszú folyosó követi, aminek minkét oldalán zárt ajtók húzódnak, de egyikbe sem mentek be. A szobádra a harmadik emeleten találtok rá.
- Balra a második. Pakolj ki és gyere le a többiekhez! Tíz perced van – suttogja a nő, miközben leszedi rólad a fémes bilincset. Még egyszer visszanéz rád az ajtóból, mielőtt végleg kimenne.
   Sóhajtozva forgatod meg a szemeidet, hiszen egyetlen váltás ruhád sincs. Nem érted, mit kellene kipakolnod, így jobb ötlet híján magadra kapod a cipőidet és egy mély lélegzetvétel után elsétálsz az egyik nagyméretű ablakig, és még egyszer megcsodálod a vaskerítés mögötti tájat, mielőtt elindulnál a lépcső felé.

Miután magad mögött hagyod a hálószobát, te:
A. Eldöntöd, hogy adsz egy esélyt a sorstársaidnak, hiszen ha másfél éven át az intézetben kell maradnod, szükséged lesz pár barátra.
B. Kitartasz az elveid mellett és még véletlenül sem hódolsz be a körülötted élőknek.